Benne járok a B oldalban, és nem csak éppen hogy. Néhány október 5-ével ezelőtt még romantikus álmaim voltak a bölcsességről: hogy idővel majd számomra is elérhetővé válik ez a magasztos állapot. Aztán ráeszméltem, hogy az A oldal ifjú, intenzív, szenvedélyes, hősi gondolatai megdőlnek a B oldalon, a bölcsesség pedig valahol a C-n lenne, csak olyan nem létezik ezen a létsíkon. Viszont ünnepi írás lenne ez, s éppen ezért nem illendő néhány sorral lehozni az életről a drága olvasót.
Más lesz ez a Mélyfúrás: nem tudományos, csak mélyen személyes. Te, aki eddig olvastál, megszoktad, hogy kendőzetlenül írok az általam vélt valóságról és annak a tudományba illeszkedő részéről. Várjunk csak, hogyan? Mit mondasz, vélt? Szóval nem tény, nem objektív, megingathatatlan, kőtáblára véshető sor? Nem, tisztelt olvasó, nem az. Inkább csak a tények általam érzékelt legpontosabb megközelítése, amely természetesen tartalmaz némi torzítást, már csak azért is, mert a saját szemszögemből mesélem el neked.
A 48. évem szürkeállományból kiizzadt legnagyobb esszencia, hogy számomra minden fogalomnak megszűnt az abszolút értéke. Relatívvá, viszonylagossá vált mindegyik: igazság, tény, valóság, szépség, hamisság, erény, bűn, fény, sötétség, szenvedés, boldogság, öröm, és napokig sorolhatnám. Egyiknek sincs már abszolút, megingathatatlan, egyetemes értelme, csak ahhoz közelítő értéke. Az abszolút elérhetetlen, sőt ha úgy érzem, elértem, ott már be is csaptam magam, és durván eltorzítom a valóságot.
Félreértés ne essék: a viszonylagos nálam nem azt jelenti, hogy minden mindegy, és hogy a bűn meg az erény ízlés dolga. Azt jelenti, hogy van mihez közelíteni, csak megérkezni nem lehet. A mércét nem dobtam el. Csak már tudom, hogy sosem olvasom le róla hajszálpontosan az értéket. És igen, jól látod: ez a kijelentés is csak becslés.
Nézzük, hogyan jutottam el odáig, hogy a termékeny bizonytalanság biztos tudatában élek. És nem, ez nem szkepticizmus. Sokkal inkább olyan mély önismeret, ahonnan már nem akar visszajönni az ember, hiszen tökéletesen látja, mennyire nem lát tisztán. Minden észlelésem, döntésem, gondolatom mögött külső és belső minták élnek, és a hozzájuk szorosan kapcsolódó torzulások. Ott vannak a mindennapjaim összes pillanatában. Tudattalan triggerek hívják életre őket, és ezzel folyamatosan viszonylagossá teszik mindazt, amit a világból és magamból érzékelek.
Nem kell messzire mennem példáért. Ma reggel még volt egy fogalmam, amit teljesen újra akartam csomagolni nektek, mert zseniálisan korszakalkotónak találtam a nézőpontot, amelyből csomagolni készültem. Mire dél lett, megláttam, hogy most a C oldalra gyúrna bennem Zolika. Mert okosnak jó lenni. Negyvennyolc év, ebből húsz a szakmában, és ő ugyanúgy ott van. Nem szóltam rá. Leültem mellé. A korszakalkotó csomag ment a fiókba, helyette ezt olvasod.
Éveket áldoztam ezeknek a mintáknak a megismerésére, abban a reményben, hogy tisztánlátást lehet nyerni. Végül rájöttem, hogy ez is csak idea, amelyhez közeledni lehet, de elérni nem. A legtisztább látás nem észlelés. Sokkal inkább annak elfogadása, hogy bármily nagy az igyekezet és bármily mély a megismerés, csak megközelítőleg vagyunk pontosak, és mindig csak a saját nézőpontunkhoz igazodva.
Akkor most ki vagyok ábrándulva? Nem. Meg vagyok könnyebbülve. Nyugodt szívvel dobhatom a sarokba a tévedhetetlenség és az okosság illúzióit, és kényelmes eleganciával jelenthetem ki: minden eddigi és ezutáni írásom csak becslés, az általam nézett és érzékelt valóság közelítő értéke.
Ez az én ajándékom nektek ma: mindaz, amit gondolunk, teszünk, érzünk, nem kőbe vésett, abszolút valóság, csak annak relatíve pontos megközelítése. Mindenben tévedünk egy kicsit, de paradox módon éppen ezzel teremtődik meg az esélye, hogy egy jobb igazságot is találhatunk.
Az A oldalon még mindenben igazam volt. A B oldalon már csak közelítek, és bevallom, így jobban szól a lemez. C oldal pedig továbbra sincs, ma délelőtt Zolikával megnéztük. Nem is hiányzik.
———
Azt a bizonyos fogalmat azért nem hagyom veszni. Legközelebb megírom, ezúttal a B oldalra.