Az ember, aki még nem mondott nemet
A 101-es szoba tábornoka
Presszó tisztán
A 101-es szoba tábornoka
7:07-kor nyílik a kávézó ajtaja.
Surda belép, és a pult felé köszön, megszokott, kimért aurával.
– Sziasztok. – A szokásos? – Igen. Presszó tisztán.
Fogasra akasztja a kabátját, és célba dobja a kalapját, hogy meglegyen a reggeli rulett: vajon sikerül-e a kinézett ágra juttatni a fejfedőt. Mert törzsvendégként ennyi szerencsejáték belefér. Ma a kalap eltéveszti a fogast. Elvitorlázik az állvány fölött, át a bárpulton, és eltűnik mögötte, mintha határt lépne át két világ között. Hoppácska, ma cseppet elvesztettem a kontrollt. A barista visszaadja a kalapot, és Surda erélyes mozdulattal felakasztja a legalsó szabad fogasra. Most itt maradsz, barátom. Határozott léptekkel az asztalához siet, a legbelső a tuti, onnan mélységében látja az egész helyet.
Leül, és tekintete keresi a napi szerepközvetítő türkiz és fűzöld pepitamintás könyvét. Szokott helyén van, az asztal jobb sarkán, az itallap és a cukor társaságában. Bal kezével érte nyúl, miközben a jobbjával a zsebében matat kedvenc, zölden író töltőtolla után. Toll az asztalon, könyv felütve: lássuk, ma mi van terítéken?
A nő, aki azt mondta, neki van egy harmadik választása
Az ember, aki még sosem mondott nemet
Az asztal, ahol egymás számláit fizetik
Tegnap egyet kihúztam, megint új van a helyében. Na, ebből mi lesz…
A barista közben érkezik a feketével, leteszi a csészét, csendesen távozik: látja, Surdát beszippantotta a dilemma, ma mibe ugorjon fejest.
A kávé illata figyelmet követel magának, hisz addig nincs választás, míg Surda bele nem kortyol a kávéba. Szemét nem veszi le a három sorról, elméjének neuronjai között cikázik a feszültség, bár már tudja, melyik nyer ma, hisz a kalap megjárta a túloldalt, akkor legyen az, amelyiket harmadik napja kerülgeti: a középső. Belekortyol a kávéba, majd fogja a tollát, és egy határozott zöld csíkkal áthúzza a középsőt.
A kávézó meleg, laza atmoszférája eltűnik, és sötét veszi át a helyét. Hálószoba, éjjel. Hanyatt fekszik, nyitott szemmel.
Hm… Milyen puha az ágy. Szép első gondolat, Surda, igazi életművész vagy. Hova kerültem, kinek a testébe? Azta, nem semmi, jó ez a fizikum, de mégis idegen, feszült, kényelmetlen. Áááá, szóval itt kényszerű éjjeli bárányszámolás esete zajlik. Adjuk át magunkat ennek a történetnek. Hoppácska, nem vagyok egyedül itt…
Mellette egyenletes szuszogás. A folyosó végi gyerekszobákból csendes remény áramlik, mintha az állna mögötte: az ősök már alszanak, csak csendesen, csak csendesen. A plafon valahol fölötte a sötétben távolinak, elérhetetlennek látszik, és ő mégis azon keresztül próbálja kifürkészni a belső csillagállását: honnan ez a pánikszerű görcs a gyomrában, és honnan a gondolatok, amelyek úgy futnak szét az elméjében, mint zöld tinta a vízben.
Ma, igen, megint igent mondott. Apróság volt, már arra sem emlékszik, kinek. Hogy persze, megoldja, ráér, nem gond.
Persze most már tisztán tudom, mi lett volna a megfelelő válasz. Mert utólag mindig frappánsan megvan a legjobb nindzsavágás, amivel fel lehetne vésni a NEM-et, mint egy jól látható óriásplakátot.
Itt van, érzem: kegyetlen sötét jönne ki a számon, ha most kinyitnám. Valami, ami nem kedvesen harap, hanem tőből metsz kezet, lábat és nyakat. Neeeeem, nem akarok vérző lelkeket magam után, mert azzal másnap csak a végtelen bocsánatkérés erdejében futkároznék, tátott szájjal.
Ez a harag gyilkos, és nem ide való. Valami ódon pincéből szivárog fel ebbe a csendes éjszakába, ahogy a talajvíz kúszik fel a falon, és teszi puha, nyálkás kásává a legszilárdabb alapot. A gyomra összerándul, mintha odalent valaki megrázott volna egy rácsot. Megindul az éjszakai gondolatcunami.
Egy gyermek képe sejlik fel, állig fegyverben.
Ő az. Basszus, a kölyök, vérben forgó szemmel. Gyilkos indulat, és egyértelmű: ott és akkor, a történelemnek azon a pontján jogos volt. Klasszikus „járni jár, de nem jut”: joga lett volna a figyelemhez, a törődéshez, a szeretethez, de csak a „megfelelsz, vagy pusztulj a szemem elől” jutott.
Miként lehetne nemet mondani a szeretetért folytatott keserves versenyre abban a korban? Amikor minden is ezen múlt, mert ha megfelelek, szeretnek, és akit szeretnek, azt beengedik, az jót eszik, annak alvás előtt akár mesét is olvasnak, az kevesebbel megússza, ha hibázik, arra rákerül a jófiú szkafandere, amivel ki lehet libbenni a felnőttek sötét, hideg, kegyetlen világába. Igen, olyan gyerek voltam, aki egy szál fecskében akart kilépni az unalmas, szürke űrbe, viszont csonttá dermedtem, és inkább jegyet vettem a jófiú-darabra. Azóta is azt lyukasztatom, minden ajtónál.
Azt meg szégyellem, mármint a jóság hófehér szkafanderét. De várj, van itt még valaki. Valami őszinte, brutális Maugli, akit a sötét, elzárt világom démonfarkasai szoptattak, neveltek és tanítottak. Évek óta feni odalent a karmait, hogy egyszer mindenkit széjjeltépjen, én pedig lepkefingnyi igenekkel takargatom. Mégis miben reménykedem? Hogy a nyolcadik utas majd a kedvemért szobatiszta ölebbé szelídül? Állj… Most értettem meg. Miközben nálam van az összes igen, nála maradt az összes nem. Vagyis az erő, amivel ki lehetne mondani, egy háborúban ragadt, bosszúszomjas hadvezér kezében van, és őt nem lehet csak úgy rászabadítani a világra.
Oldalra fordítja a fejét, és hosszan nézi a mellette alvó nő arcának békés szépségét. Ő a csodás nő, akinek a laza, életvidám huncutságába beleszerettem. A folyosó végén a gyerekek.
Bakker.
Ki vagyok én? Jófiú vagy Maugli? Tiszta tudathasadás.
Hetek óta a pince őrülete kúszik be a mindennapokba. Vajon az ő szemével látok? Vajon az a sértett indulat, ami itt lüktet bennem, ami miatt most is a bárányokat számlálnám, az övé? Ezért lett a gyönyörű párom huncut mosolya savas kritika. A gyerekek csillogó szeme kutyakölykök tiszteletlensége. Lövészárok mélyéből vívott állóháború egy elmosatlan bögre miatt. Mennyi energia ment el vele, és még nyerni sem tudtam.
Mire és hogyan mondjon nemet az ember? Mikor van helye, és mikor kerget lidérceket? A „de hát tisztán érzem” és az „igazam van” kőbe vésett, vastag ténye olcsó, egyrétegű vécépapírrá kezd változni, annak meg tudjuk, mi a vége: a legrosszabb pillanatban átszakad…
Le kell mennem abba a nyamvadt pincébe. A meg nem történtté felejtés kényelme röhejes kísérlet csupán. Van még Xanax az éjjeliszekrényben, azzal rá lehetne erősíteni a szép reményekre. Viszont az ár…
Felkel. Gyertyát gyújt, és remegő lábbal, de inkább remegő lélekkel, meg lefosott bokával lecsoszog azon a lépcsőn, amelyik nincs rajta a ház alaprajzán. Elhagyja a szintet, ahol a tegnapi igenek állnak dobozokban. Elhagyja azt is, ahol a régiek, bekötve, évszám szerint. Legalul folyosó, a végén vasajtó. Rajta szám: 101.
Na, Surda, most figyelj. Maugli, démonfarkasok, nyolcadik utas. Valamelyik odabent vár.
A zárka nagyobb, mint amilyennek odafentről képzelte. Hadiszállás. A falon térkép, sűrűn teleszurkálva gombostűvel, mellette írás, szénnel, sor sor alatt, a plafontól a padlóig. A rács mögött se farkas, se karmok. Kilenc-tíz éves forma fiú áll ott, bokáig érő tiszti köpenyben, az ujja háromszor felhajtva. Nem rázza a rácsot, nem sír. Edzett. Úgy áll, mint aki évtizedek óta nem ült le. A kezében kard: annyi éve feni, hogy a pengéje fűszálnyira vékonyodott.
– Nocsak, egy civil. Gyertyával. – A fiú nem néz fel, a fegyverét tisztítja, élesíti, csak úgy mellékesen veti oda: – Eltévedtél, man, vagy csak elfogyott odafent az igen?
– Hozzád jöttem.
– Hozzám. – Most felnéz. A szeme vörös, de száraz. – Szörnyet vártál, mi? Karmokat. Sajnálom, csak én vagyok. Tudod, hány éve várlak? Lövésed sincs, civil, ugye? Én tudom. – A kard hegyével a falra bök. – Ez itt a tiéd. Olvasd.
Surda közelebb emeli a gyertyát. A kényszerű igenek tintája a ki nem mondott nemek elhamvasztott testéből van.
– Te odafent nyomtad a színházat a hófehér szkafanderedben, bár hitelesebb lett volna a cirkuszi bohóc botladozó csámborgása, én meg idelent küzdöttem helyetted a fronton. Tudod, hány szép reményt kellett eltemetnem? Mennyi értelmes élet veszett oda az ellenség rohamában? Dehogy tudod. Adjak a szkafanderre még tüllszoknyát is, hogy balettozz egy kicsit mások darabjában? Hát jelentem: a front áll. Az ellenség létszáma: mindenki. A térkép naprakész. Nézd meg, az az élet valódi csatatere.
Surda a térképre néz. Alul régi, rozsdás tűk, sűrűn. Feljebb ritkábban. A felső szélén néhány vadonatúj, fényes tű. Egy a hálószobán. Egy a konyhán, a mosogató fölött. Egy-egy a szobákon a folyosó végén.
– A frisseket nézed? Azokat te küldted a múlt hónapban – mondja a fiú, majdnem büszkén. – Újabban végre te is küldesz célpontot. Egy nő, aki nevet rajtad. Kölykök, akik nem tisztelnek. Fel vannak tűzve. Indítsak megelőző csapást, vagy megint csak akkor robbanunk fel, amikor már nem bírod a feszült visszafojtást?
– Nem, nem, neeeem!
– Mit mondtál?
Azta. Ez tényleg ebből a szájból jött ki? Megtaláltad a golyóid, öreg?
– Nem. Őket nem.
Ez már kicsi szó. Se nindzsavágás, se óriásplakát. Nem remeg bele a rács. A fenőkő mégis megáll a pengén.
– És nem rád mondom. Rád épp elégszer mondtam, szó nélkül. A háborúra mondom.
– A háborúra? Megbuggyantál? Arra nem lehet nemet mondani. A háború van.
– Volt, csak volt! Odafent béke van! Nézd meg a tűidet. Alul mind rozsdás. Az utolsó igazit mikor tűzted fel? A fényesek az én konyhámból valók.
A fiú a térképre néz. Ja. Már évek óta csend volt, meg kényszerű készenlétben állás.
– Váltás nem jött. Se parancs, se leszerelés, de még egy nyamvadt távirat vagy sürgöny sem.
– Nem jött, igazad van. Nekem kellett volna küldenem, de szégyelltem, féltem. Nem te kezdted, te csak benne maradtál. Amit éreztél, igaz volt, és túl sokáig hagytalak vele egyedül.
– Szép beszéd, civil, csak mitől leszel hiteles? Most jön az, hogy leadom a kardot, és kapok egy tejbegrízt? Eszednél vagy? Hogy gondolod?
– A kard nálad marad. Az erővel semmi baj. A parancs járt le. Leváltalak.
– Civil nem vált le tábornokot.
– Az vált le, akinek a frontját tartottad. Megjöttem.
– Későn.
– Későn.
A kard hegye lejjebb ereszkedik egy ujjnyit.
– Új megbízás: testőr. Őrzöd, ami az enyém, és akiket szeretek. És szólsz, ha valamire nemet kell mondani. Te szólsz, én mondom ki.
– És ha szólok, te meg megint igent mondasz?
– Akkor megrúgsz az asztal alatt.
A fiú szája sarka megrándul, aztán visszaparancsolja.
– És ha lidérc?
– Azt is jelented. Megnézzük ketten. Odafent már van villany.
– Próbaidő, civil. Ha megint mindenre bólogatsz, visszajövök ide. A kardot viszem.
– Jogos.
A fiú a rácsra pillant.
– Kívülről zártad.
Surda a zsebébe nyúl. A kulcs ott van a töltőtoll mellett.
Kinyitja, és félreáll. A fiú a saját lábán lép ki, a köpeny alja a követ söpri. Ahogy szétnyílik, alatta egy szál fecske. Az ajtóból visszafordul, kihúzza a térkép felső széléről a fényes tűket, és a zsebébe ejti őket.
– Ezeket viszem. Hogy tudjam, mit őrzök.
– És a rozsdásak?
– Azok maradnak. Azokhoz még le kell jönnöd. Nem egyszer.
A lépcsőn a fiú megy elöl. Ő ismeri jobban a sötétet.
A hálószobában megáll az ágy mellett, és nézi az alvó nőt.
– Ő az?
– Ő.
– Nevet álmában.
– Szokott.
– Rajtad?
– Velem.
A fiú ezen elgondolkodik, mint aki új szót tanul.
– Őt is őrzöd – mondja Surda.
– Kitől?
– Tőlem is.
A folyosó végén résnyire nyitják az egyik gyerekszoba ajtaját. A takaró alól kék fény szivárog.
A fiú keze a markolatra csúszik.
– Fegyelemsértés.
– Gyerek. – Surda halkan behúzza az ajtót. – Reggel nemet mondok. A telefonra, nem rá.
Visszamennek. A fiú az ágy szélére fekteti a kardot, hogy hirtelen ébredve rögtön vágni lehessen vele, majd lefekszik, és megszólal:
– Milyen puha és illatos ez az ágy. Civil, itt mögöttem a hely a tiéd. Feküdj a csinos nő mellé, és öleld át. Ha ellenség jön, azt majd intézem.
Surda kicsit idegenkedve befekszik ennek a furcsa szendvicsnek a közepébe. Szép. Két kenyér között én lettem a feltét. A plafon ugyanott van. Az éjjeliszekrényhez nem nyúl. A gyomra csendes.
Újra a kávézóban, a szokott asztalánál ül, kezében a félbemaradt kávéja, felhörpinti a csésze tartalmát. Közben a barista már odatette a számlát; ránéz, és olvassa:
Presszó — 790
Igenek, évtizedek óta, kamatostul — 7900
Egy huncut mosoly, savnak nézve — 3160
Csillogó szemek, tiszteletlenségnek nézve — 3160
Állóháború egy elmosatlan bögre miatt, elvesztve — 3950
Egy gyertya, tövig égve — 790
Rozsdás tűk, a falon hagyva — 2370
Jóváírás: egy testőr, próbaidőre — −3950
Összesen — 18 170
Jó ez a presszó, csak drága a feltét.
Fogja a noteszét, és feljegyzi: A saját NEM-jeit cifra utakon szerzi meg az ember.
Fizet. Veszi a kabátját, felteszi a kalapját, és kimegy.


Discussion about this post