Hatalom, ami a hatalmat irányítja
A bábmester felsővezető
Presszó tisztán
———
7:07-kor nyílik a kávézó ajtaja.
Surda belép, és a pult felé köszön, megszokott, kimért aurával.
– Sziasztok. – A szokásos? – Igen. Presszó tisztán.
Fogasra akasztja a kabátját, és célba dobja a kalapját, hogy meglegyen a reggeli rulett: vajon sikerül-e a kinézett ágra juttatni a fejfedőt. Mert törzsvendégként ennyi szerencsejáték belefér. Ma nem adta ki, kettővel lejjebbi akasztón landolt. Határozott léptekkel az asztalához siet, a legbelső a tuti, onnan mélységében látja az egész helyet.
Leül, és tekintete keresi a napi szerepközvetítő türkiz és fűzöld pepitamintás könyvét. Szokott helyén van, az asztal jobb sarkán, az itallap és a cukor társaságában. Bal kezével érte nyúl, miközben a jobbjával a zsebében matat kedvenc, zölden író töltőtolla után. Toll az asztalon, könyv felütve: lássuk, ma mi van terítéken?
Mindenkiben a szépet látó CEO
Az ember, aki még sosem mondott nemet
A bábmester felsővezető
Tegnap egyet kihúztam, új van a helyében. Na, ez sem három kávé lesz…
A barista közben érkezik a feketével, leteszi a csészét, csendesen távozik: látja, Surdát beszippantotta a dilemma, ma mibe ugorjon fejest.
A kávé illata figyelmet követel magának, hisz addig nincs választás, míg Surda bele nem kortyol a kávéba. Szemét nem veszi le a három sorról, elméjének neuronjai között cikázik a feszültség, bár már tudja, melyik nyer ma, hisz a kalap kettővel lejjebb esett, akkor legyen a harmadik. Belekortyol a kávéba, majd fogja a tollát, és egy határozott zöld csíkkal áthúzza az utolsót.
———
A kávézó meleg, laza atmoszférája eltűnik, és egy mérsékelten rendezetlen, jellegtelen iroda veszi át a helyét. Az a kirívó, hogy nincs semmi, ami felhívná az ember figyelmét: mint a terepszínű katonai egyenruha, beolvad a környezetébe.
Brrr… Érzem, ahogy elmémben az ÉN elhalványul, és megfigyelővé válik, miközben a beköltöző kéjes élvezettel veszi át a hatalmat, minden idegsejtem leuralása egy újabb láthatatlan orgazmust adva neki. Most, most aztán belenyúltam a tutiba…
Kop-kop… (Óvatos, halk kopogás, szinte azzal a gyermeki reménnyel, hogy csak ne legyen bent senki, csak ne legyen bent senki.)
– Szabad, jöjjön be…
Az ajtó nyílik, egy csupa mosoly, összekulcsolt kezű nő lép be az irodába, hóna alatt szorongatva egy vaskos iratköteget.
– Á, Irmácska, jöjjön csak be! Sikerült mindent megszereznie a projektjükhöz?
– Természetesen, igazgató úr, ahogy megbeszéltük: minden adatot sikerült begyűjtenem az összes problémás és kérdéses ügyletről, valamint az azokban érintettekről.
– Üljön le, Irmácska. Tegye csak ide. — A köteg az asztal közepére kerül, pontosan kettejük közé, aztán egy kézmozdulattal közelebb hozzá. — Nézzük csak… Ez mind a kérdéses ügylet? És itt a nevek is?
– Mind, igazgató úr. Osztályonként. Ahol nem volt egyértelmű, ott a felelős vezető nevét írtam, ahogy kérte.
– Helyes. Nem azért kérem, hogy bárkinek baja legyen, ezt ugye tudja. Hanem hogy lássuk, kinél torlódik. Egy cég olyan, mint egy ember: ahol fáj, ott kell megfogni.
– Igen, igazgató úr.
– És a szál? Felmegy?
– Néhol igen. Három ügyletnél a vezérigazgató aláírása is rajta van. A többinél nem jut el odáig.
– Nem baj. — Hátradől. — Ha eljut, akkor tudta. Ha nem jut el, akkor nem tudta, mi zajlik a saját cégében. Mind a kettő csak egy tény, Irmácska. Mi nem ítélkezünk. Mi dokumentálunk.
Ez a mondat. Ez minden alkalommal ugyanolyan jó.
– Mondja, beszélgetett közben az emberekkel? Nem a számokról, úgy általában.
– Igen… Többen is mondták, hogy nem látják, mi lesz a projektjeikkel. Hogy a vezérigazgató úr nem ér rá rájuk. A beszerzésen azt mondták, hogy éve ígértek nekik valamit, és azóta semmi.
– Látja, ez az, amit a számok nem mutatnak. Írja fel nekem őket, külön lapra. Nem a hibáikat — őket. Akik úgy érzik, hogy nem figyelnek rájuk. Ezekkel az emberekkel mi partnerek leszünk. Üljön le velük, kávé, semmi hivatalos. Hogy tudják: itt van valaki, aki látja, mit csinálnak. Ennyi a dolgunk. Hogy nekik jó legyen.
– Ez nagyon rendes magától, igazgató úr.
– Ugyan. — Felemeli a köteget, aztán visszateszi. — Ebből hagyjon itt nekem egy másolatot. Felmegyek vele a vezérigazgatóhoz, kedvesen, négyszemközt. Hogy tudja: nem ellene dolgozunk, hanem érte. Először ő lássa, mielőtt bárki más.
– Természetesen.
– És még valami. Azon a csatornán, amit a tulajdonosi kör felé kapott… — Egy kis szünet. — Tudja, az igazgatói jóindulatból, hogy a kontrolling közvetlenül is tudjon jelezni. Küldjön ki egy rövid észrevételt. Csak a hibalistát. Tételesen, szárazon, nevek nélkül. Nehogy bárki azt higgye, személyeskedünk. Csak hogy lássák: a kontrolling dolgozik, és figyel.
– Nevek nélkül?
– Nevek nélkül. A neveket majd én viszem fel. Személyesen. Az úgy tisztességes.
Irma feláll, a kötegből egy példány az asztalon marad. Az ajtóban visszafordul.
– Köszönöm, igazgató úr, hogy ilyen komolyan veszi.
– Én köszönöm, Irmácska. Nélküle ez nem menne.
Az ajtó csukódik.
Nélküle nem menne. Ez igaz is. Olyan szépen fél, és olyan szépen hálás. A lista felmegy a tulajdonosokhoz az ő nevéről, a nevek felmennek a vezérigazgatóhoz az enyémről, az emberek pedig megtudják, ki figyel rájuk. Három szál, egy délelőtt. És mindenki megköszönte.
Az igazgató elégedetten fogja a mappát, a hóna alá csapja, és dudorászva feláll.
– Itt az ideje, hogy meglátogassam az én kedves vezérigazgató barátomat.
Kilép az irodából, és becsukja az ajtót.
———
Újra a kávézóban, a szokott asztalánál ül, kezében a félbemaradt kávéja, felhörpinti a csésze tartalmát. Közben a barista már odatette a számlát; ránéz, és olvassa:
Presszó — 790
Egy stróman — 2370
Behálózott és manipulált kollégák — 3950
Segítségnek álcázott hatalom és kontroll — 3950
Toxikussá tett szervezeti kultúra — 7900
Tulajdonosi kör manipulálása és az aktív, értékes vezetők értéktelenítése — 7900
Összesen — 26 860
Jó ez a presszó, csak drága a feltét.
Fogja a noteszét, és feljegyzi: A bábmester a legdrágább költségtétel a főkönyvben.
Fizet. Veszi a kabátját, felteszi a kalapját, és kimegy.


Discussion about this post