Kinek a földjét kapálod?
Mindenki felelőssége rajtad marad mint szamáron a fül. A sajátodért mégis téged szidnak.
Ha most nyitod meg a Mélyfúrást először: itt nem tippeket kapsz. A mechanizmusokat nézzük meg, mi mozog a felszín alatt, hogyan kerülhet ellentmondásba a megélt és visszajelzett valóság. Mert a tükör ugyan görbe, viszont van rá magyarázat. Ez az írás arról szól, hogy milyen viszonyt ápolunk a felelősséggel, átültethetjük-e azt a „fát”, amink most van, a saját kertünkbe, hogy a gyümölcseit mi élvezzük.
HÁZHOZ MÉGY A POFONÉRT, PEDIG MEG IS VÁRHATNÁD, HOGY MEGTALÁLJON.
Pontos vagy, felelősségtudatos, ott sorjázik fejedben a lista, hogy kinek, mit, mikorra fogsz ma megcsinálni. A párodnak beugrasz a boltba megvenni azt a „szerkentyűt”, amivel délután boldogan matat majd a kiskertjében. A, B és C kliensnek megoldod az X, Y és ZS problémás ügyét, amiről pontosan tudod, hogy saját felelősségük lenne, de régi jó kliensek, neked meg éppen kézenfekvő, pár perces meló. Azután jön a csavar, mert Murphy ma sem alszik — miért is aludna pont akkor, mikor ilyen sűrű a nap. Közben a főnököd küld egy SMS-t, hogy nézzél már rá az e-mail-fiókodra, mert elakadt egy ügylettel, és te olyan fainul szoktad az ilyet megoldani. Ezzel máris ott vagy, hogy ami reggel a tükörben még egy laza szép nap reményét ígérte, hirtelen az eszelős szívatás sodró árjába váltott. Majd jön a telefon: Már megint késel? Úgy beszéltük, hogy délben ebédelünk, öt perce várlak, hogy lehetsz ennyire felelőtlen? És itt önti el az agyadat a vörös köd, sértett önérzettel olyat mondasz a vonal túlsó végén lévő párodnak, hogy az esti romantikát biztos buktad, de legalább két hétre, és lesz néhány órányi izzadás, míg kitalálod, miként nyerj feloldozást. Közben pedig ott feszül benned a kérdés: ennyi felelősség között — téged, felelőtlenséggel?
NEM TE VAGY HÜLYE, A TÜKÖR GÖRBE
Nem hiszem el, hogy nem látja…? Látni látja, viszont nem pont ugyanúgy. A tükör görbe, és Lee Ross amerikai szociálpszichológus ezt fundamentális attribúciós hibának nevezi.1 Vagyis amikor a másik emberről alkotunk ítéletet, jó eséllyel a személyére könyveljük rá jellemhiba-tételként az általunk látott, de egyébként a külső okokból származó nehézségeket.
Akkor azt mondom, hogy a párunk valóban mellényúl, és igazságtalan a visszajelzése? Nem. Mert abban teljesen igaza van, hogy a saját magunkért vállalt felelősség a napunkból kimaradt, hiszen az egyetlen rólunk szóló tétel a vele való ebéd volt, és pont az sérült. Viszont ahová tette a kritikai hangsúlyt, azzal nyúlt mellé, és nem is gyengén: jellemhibává nagyította a fájó, nem tudatos hiányunkat.
Azonban mielőtt mi is jellemhibává nagyítanánk az ő tükörgörbületét, idehoznám Bernard Weiner magyarázatát, miszerint a felelősségítéletünk az észlelt kontrollálhatóságból ered, és szisztematikusan torzít.2 Vagyis ő ezt úgy látta, hogy mi tehettünk volna az ellen, hogy késsünk, mert kívülről mindig ez látszik, hiszen felnőtt ember csak tud már nemet mondani, és mégsem tettük. Ergo nem voltunk kellően felelősségteljesek, és kimondatlanul azt érzi: nem is fontos nekünk annyira. Ami egy újabb görbe tükör, de már önmagára nézve.
Mi sem vagyunk objektívebbek: főkönyvünket megengedő nagyvonalúsággal vezetjük, mert oda a másik fél terheit nullás tételként rögzítjük, miközben a sajátunkat jó esetben csak kétszeres szorzóval. A jósgépeink működése kezd egyre tisztábban kirajzolódni. Erről a Két recept, egy tűzhely című cikkemben külön is írok. A lényegi kérdés maradt hátra: ki, mikor és hogyan állította be a nullákat és a szorzókat a könyvelésünkben — és tudunk-e felnőtt fejjel állítani rajta?
SAJÁT FÖLDBE SAJÁT MAGOT, SZÉP DOLOG AZ ELMÉLET
A felelősség kérdése a magyar kultúrában, a szülők szemében olyan, mint a Szent Grál: ha ezt megkapja a csemete, onnan kezdve biztos kiváló ember lesz belőle. Szinte a nulladik pillanatunktól felelősek vagyunk valamiért — onnan elindulva, hogy rendesen szopizzunk és gyarapítsuk a súlyunkat, a szobatisztasági vetélkedő kellően korai teljesítésén át, egészen az óvodába indulás előtti „neved le tudd írni legalább két nyelven”-ig. Minden is. Szóval van egy kis tétje és társadalmi nyomása annak, hogy rendes, tisztességes embert faragjanak belőlünk.
Itt el is köszönünk a „saját földbe saját magot” gyönyörű elméleti magaslatától, és megérkezünk Jean Piaget svájci pszichológus kőkemény valóságához. Ő azt mondja: a felelősséget nem mi választjuk. Fél életén át figyelte a golyókkal játszó gyermekeket, pontosan meghatározva a felelősség kialakulásának sorrendjét.3 Tétele szerint a gyermekek erkölcsi fejlődése úgynevezett heteronóm szakaszban indul — a szabály kívülről jön, felülről, és szent. A felnőtt szava nem vélemény, hanem törvény. A gyermek előbb tanul meg felelni, mint hogy megkérdezhetné: miért pont én?
Most add össze a magyar kultúra értékrendjét és a gyermek erkölcsi növekedését: mire a gyermek odaérne, hogy a szabályokat maga is értékelhesse — Piaget ezt nevezi autonóm erkölcsnek —, a mag már régen el van vetve a földjébe: a te felelősséged, hogy megfelelj, és örömet szerezz a szűkebb és tágabb környezetednek. A valódi kérdés az, hogy a felnőtt számol-e azzal: külön tétel felfedezni a gyermekkel, hogy vannak saját magjai — és hogy azokat is el tudja vetni.
A mag kérdésével rendben is vagyunk, most már tisztán látszik, mit és hogyan vetünk — viszont arról még mindig lövésünk sincs, ki és hogyan tanít meg minket árazni. A megvilágosodásunkat segítve hoznék egy hazai tudóst, Böszörményi-Nagy Ivánt, aki a családterápia egyik legnagyobb hatású elméletét építette fel, és a jelenségnek, amiről ez a cikk szól, ő adta a legpontosabb nevét: kapcsolati főkönyv.4 Igen, könyvelés — gondoltad, hogy én erőltetem rád ezt a gazdasági terminust, de nem: ő nevezte így. Elmélete szerint minden családban fut egy láthatatlan főkönyv: adósságok és jóváírások, generációkon át görgetve. Ki mit adott, mivel tartozik, ki mennyit hordozott — soha nincs kimondva, de mindenki pontosan érzi az egyenleget.
Amíg az egyenleget a felnőttek viselik és fizetik, nincs is különösebb baj belőle — felnőttek, maguk szerződtek rá. Csakhogy gyakran megtörténik, hogy valamilyen külső vagy belső ok miatt felbillen a két felnőtt közti kölcsönös teherviselés — betegség, veszteség, háború, válás… —, vagy már eleve nem is volt kölcsönös. A gyermek megérzi: itt bizony hiány van a mérlegben. Mivel még gyermek, és a gondolkodása egocentrikus, a világot magára vonatkoztatja — ha baj van, az csak róla szólhat, neki kell megoldania —, és ott az addigra erősen kondicionált felelőssége is, hogy neki kell szolgálnia a környezete jólétét. Így nincs más út: hirtelen felnőni, és beszállni a költségvetésbe.5
Ezzel pedig eltorzulnak az árazások, mert bekerül a rendszerbe, hogy akár erőn felül, önmaga ellenére, a saját határait teljesen szétfeszítve is segítenie kell, hogy a másik ne szenvedjen kárt.6 A másik igényére többszörös szorzó íródik, míg a saját igényre egynél kisebb: feles, negyedes, egytizedes. A korrektséghez ki kell jelentsük: ez úgy is lejátszódhat, hogy a felnőtt mindent megtesz azért, hogy a gyermeke semmit ne vegyen észre a veszteségből. Nem kell hozzá direkt, szándékos gonoszságot feltételezni. A lényeges momentum az, hogy a gyermek miként értelmezi a körülötte kialakult helyzetet — és abból milyen következtetésre jut.
Huh, majdnem kimaradt a valuta — az igazi pénz, ami minden helyzetben érték, mert ilyenkor ez is bevésődik: milyen valuta kerül forgalomba? Ez pedig a megmentőé: ha megmentem, azzal örökre szerethetővé válok számára. Most kössünk vissza oda, ahonnan indultunk — a „mindent is megoldok”-tól a „felelőtlen vagy” visszajelzésig. A felnőtt, aki tudtán kívül a megmentés valutáját akarja mindenkinél beváltani arra, hogy onnantól majd szeretni fogják, csalódni fog. Mert ami nála megmentés, az másnál lehet apró szívesség — vagy egyenesen járó kötelesség.
Itt már teljesen világos, mennyire komplex egyenlet adja meg, hogy éppen kinek a kertjét kapálod, milyen árazás mellett — megfejelve egy nem teljesen piaci alapon működő pénzváltással. Mondhatnám azt, hogy ennyi, letettem a pennát, a feloldáshoz vezető utat pedig majd egy fizetős kapu mögött elolvashatod — üzletileg nézve csak ez a helyes döntés. Viszont a Mélyfúrás nem ilyen. Ha már lejöttél velem a gödör aljára, nézzük meg, milyen macera kimászni. Mert az, és nem kicsi.
TELEKHATÁR NÉLKÜL NEM KAPÁLUNK
A bevezetőben elhangzik a klasszikus üzleti segítő kérdése: „átültethetjük-e azt a fát, amink most van, a saját kertünkbe, hogy a gyümölcseit mi élvezzük?" Magamnak adtam fel a labdát, hogy most leüthessem, mert a válasz rövid és egyszerű: NEM. De nem azért, mert technikailag lehetetlen a fa átültetése — megfelelő technikával és jelentős befektetéssel meg lehet oldani, hogy áttelepítsük magunkat, azzal a reménnyel, hogy ott majd minden jobb lesz. Sőt, a legtöbb esetben ez az első megpróbált mozzanat, amit az ember kipipál a to-do listán: új munkahely, új kapcsolat, új ország, új barát, ház, kocsi, prémiumabb tábla csoki. Majd bizonyos idő után csak ott tartunk megint, hogy ismét létrejött az, ami elől lelépve felszedtük a sátorfánkat — mert a főkönyvünket, a benne lévő kusza sorokkal, változatlanul vittük magunkkal.
Aki próbált már rendezni telekvitát, tudja: a költözés sokkal egyszerűbb, fájdalommentesebb és gyorsabb folyamat — még akkor is, ha zöldmezős beruházásba váltasz, és a nulláról építed újra a házat. Viszont telekhatár-rendezés nélkül nincs rendbe tett főkönyv. Visszamenni és kibogozni, ki milyen érdekek mentén húzta meg a mi telkünkön a vonalat és verte le a mezsgyekarót — amihez aztán mi igazítottuk az életünk építményeit —, keserves. Vitatni és indítványokat beadni magunknak, megszokást átváltoztatni, napi rutinná tenni az új határok kihúzását, a karók beverését. Egyszer dönteni, és többé nem mérlegelni, csak csinálni — mint az esti fogmosást: nem élvezetből, nem muszájból, pusztán saját egészségmegőrző megszokásból. És attól, hogy idővel meglesznek a határok, még nem lesz rend a portánkon: a fánk elvadult ágai nem metsződnek termőre maguktól, a ki-be kúszott folyondár sem karózódik fel pusztán passióból — és sorolhatnám a munkás metaforákat, miből egy is több volt, mint sok.
Alaposan előreszaladtam: már a metszésnél járok, mikor még a felméréssel sem vagyunk meg rendesen. Lépjünk vissza kettőt, barátom. Mit takar a főkönyvi audit? Azt, amit egy gazdasági audit a vállalatoknál. Minden számlát végignyálazunk, minden könyvelési sort: ki mit tett be, mit vett ki, ezeket milyen jogcímen; mennyi váltót, kezességet, hitelt, tőkét, megtakarítást kaptunk és halmoztunk. Nem szabad elhamarkodottan ítéletet hozni, mert az első időszakban még nem értjük a dolgaink valódi természetét. Ami elkövetésnek tűnik most, az változhat kiemelkedő nyereséggé — és ami üdvözítő bevétel, arról idővel kiderül, hogy a legtragikusabb befektetésünk volt. Milyen felismerésekhez érkezik meg audit közben az ember? Például: amit a gyermeki énünk jogos hiányként élt meg és szenvedett tőle — hogy az apukája nem tudott elég időt tölteni vele, és emiatt évek teltek el az apa iránt érzett haraggal —, az összekötődik egy bevételi sorral: három műszakban dolgozott az öreg, hogy a háború alatt legyen mit enni, mit felvenni, és az oskolát meg az egyetemet is kijárhassuk. A saját életét áldozta be, hogy nekünk olyan életünk lehessen, amilyen. Ez a kiadás-bevétel párosítás azért átír néhány fájdalmasnak megélt sort a főkönyvben. Hála-sorrá. Remélem, ebből a nézőpontból már látszik: audit nélkül metszeni kezdeni sokkal inkább lesz menekülő kaszabolás, mint kertrendezési beavatkozás.
Jöhet a metszés? Itt már a munka élvezeti szakaszba lépett, hiszen a metszés lényege a jövőben beérő termés. Ez nem csonkolás — nem az a kérdés, mit dobjunk le vagy ki, hanem hogy mit és hogyan vágjak, vonjak ki, hogy az az ág, hajtás, növény majd a maximumot hozza. Mert ezt a termést már mi szeretnénk leszedni és elfogyasztani — természetesen a szeretteinkkel, közjóban. Ilyenkor könnyebb motiváltnak maradni: van terv, remény, jövő és folyamat, az idő halad, megjelennek a levelek, a rügyek, a virágok. Jó, persze itt is van vihar, meg időnkénti fagy és jégkár, ami elvisz remélt, vágyott termést — de ami beérik, az a miénk marad.
Barátom, igaz, hogy még itt ülünk a gödör alján, és a lyukból kifelé nézve mutatom neked a felfelé út fogásait, amin kénytelen vagy végigvinni magadat. Mégis vidám a kedvünk, mert a legszebb rész van hátra. A REND — az autentikus, autonóm felnőtt élet, amiben kapott és saját magot ültetsz, nevelsz, majd ezek hozamát élvezed. Figyelj jól: kapott — mert Piaget-t nem lehet csak úgy útközben elhagyni. És saját — mert attól, hogy egykoron nem segítettek megismerni, mit teremsz, még nem voltál terméketlen. A rendezés tulajdonképpen rendszerezés, amiben a kapott és a saját is hasznosul.
És a bónusz — mert az is van. Emlékszel a valutára, a megmentő címlet ingatag árfolyamára és az ebből adódó vesszőfutásra? A hozam feletti nyereség, a kamatos kamat — tudod, mi az? Megtanulsz bánni a devizáddal, és úgy beváltani, hogy azt mentsd meg, aki erre valóban rászorul. Ott és akkor pedig nem kérdés: kivételesen jó árfolyamot számítanak majd neked.
KINCSEK A GYERMEK ZSEBÉBEN
Hé, öregsas, látom készen vagy, mint a matek lecke. Hány kört futottál, hogy minden vágyott palántát beszerezz? Azt kérdezted-e mire jó a földed? Mi bírja az itteni klímát? Azért a mangós projekt elég meredek volt, mostmár belátod?
Ja, meg a datolyaszilva…
Ha érdekel, van pár tasak jóféle zsákbamacska-magom. Hoztam, mikor születtem, hogy majd megpróbálom, melyikből mi lesz. Lehet őszibarack, de akár húsevő növény is… — és már bontja is vigyorogva a kakasos nyalókáját.
Tudod, mit: ha barack, megesszük. Ha vénusz légycsapója, jó áron eladjuk, s veszünk belőle pár láda barackot.
Ejha, jól megcsináltam: ma sem tanultam meg összeadni, megint csak kivontam és kivontam, míg végül meggazdagodtam… Ki érti ezt…
Nem szégyen más kertjét kapálni, viszont a sajátodat határozottan jövedelmezőbb és örömtelibb. Pont ahogy semmi baj nincsen azzal, hogy másokért is vállalsz felelősséget, viszont csak önmagad mellé párhuzamosan, nem előtte vagy helyette. A felelősség felnőtt lényünk szuper ereje, egész nagy határokat mozdíthatunk meg vele.
Most következne az ajánló, hogy miért is érdemes visszajárni hozzám olvasni. Mondjuk azért, mert lesznek olykor olyan gyöngyszemek, mint ez a mostani, aminek első és utolsó betűjét is én gépeltem, és minden huncut balkáni ritmusom beleszőttem a szakmai szövegbe. Viszont ez olyan, mint Zolika zsákbamacska-magvai: sosem tudod, barack lesz-e vagy húsevő növény. Egyet viszont garantálok: akár az AI-nak szabom meg, mit és hogyan írjon nekem serényen, akár magam veszem a billentyűzetet, és méregdrága órákat adok az ihletnek — a tartalom meg fog állni a tudomány mércéjén, korrektül. És ha végigolvasod, ebből is, abból is kapsz kapaszkodót.
TUDOMÁNYOS APPARÁTUS
Ross, L. (1977): The Intuitive Psychologist and His Shortcomings: Distortions in the Attribution Process. In: Berkowitz, L. (szerk.): Advances in Experimental Social Psychology, Vol. 10. Academic Press, New York, 173–220. DOI: 10.1016/S0065-2601(08)60357-3
Weiner, B. (1995): Judgments of Responsibility: A Foundation for a Theory of Social Conduct. Guilford Press, New York. ISBN 978-0-89862-843-2
Piaget, J. (1932): Le jugement moral chez l'enfant. Angolul: The Moral Judgment of the Child. Modern kiadás: Routledge, London, 1999. DOI: 10.4324/9781315009681
Böszörményi-Nagy, I. - Spark, G. M. (1973): Invisible Loyalties: Reciprocity in Intergenerational Family Therapy. Harper & Row, Hagerstown. Modern kiadás: Routledge, New York, 2014. DOI: 10.4324/9781315825939
Jurkovic, G. J. (1997): Lost Childhoods: The Plight of the Parentified Child. Brunner/Mazel, New York. Modern kiadás: Routledge. DOI: 10.4324/9781315825762
Winnicott, D. W. (1960): Ego Distortion in Terms of True and False Self. In: The Maturational Processes and the Facilitating Environment (1965). International Universities Press, New York, 140–152. Modern kiadás: The Collected Works of D. W. Winnicott, Vol. 6. Oxford University Press, 2016. DOI: 10.1093/med:psych/9780190271381.003.0023